Amikor a hegy megy Mohamedhez…, akkor méltóztatik a Dakaros érzelmű embernek ellátogatni legalább a start helyszínére.

Reggel az emberáradat előtt karikázok a Hősök terén az eddig csak hírekből ismert Dakarra épített versenygépek felé. Gondosan őrzött, elkerített kordonok mögött parkolnak a csili-vili drágaságok, külön a kamionok, motorok, autók. A legek (Peterhansel és társai.) négykerekűi fóliacsomagolás alatt várják a nyitányt. A korai időpontnak köszönhetően még kevesen vagyunk bámészkodók, szinte mindegyikünk fényképezővel a kezünkben ámuldozunk. Irdatlan zseton zsúfolódik itt össze, nem maguk a versenygépek, hanem az azokat kiszolgáló egységek volumene döbbent le. Mindenhol reklám logók…de jól lenne egy is közülük a gépünkre. Néha egy-egy versenygép dübörögve elhúz mellettünk az indulási parkolóba igyekezve. A technikával teletűzdelt játékszerek hangja gyönyörűen durva, de a sajtóból lemaradó „hétköznapi” terepjárók nyűgöznek le jobban. Velük még lehet rokonlelkűséget érezni, a nagyokkal szembeni esélytelenségük és a ”talán még halandó is megfizetheti” kategória révén. Némelyikükről lerí, hogy minimál költségvetésen vannak, semmi luxus, szerviz háttér.

Izgalmakkal vegyes érzés volt látni az Igaziakat, a Nagyokat. Még a nagyobb tömeg érkezése előtt tovább indulok utamra…